Boldogtalanság…Szeretethiány…Egyedüllét…Van, amikor ezek miatt menekülünk az álmainkba, hogy ott megtaláljuk ezekre a gyógyírt. Egyesek azt gondolják, hogy az álmaink a saját kezünkben vannak, tudjuk befolyásolni azokat. De mi van akkor, ha nem csak a való életben, hanem a fantáziánkban is kicsúsznak a kezeink közül a dolgok? Viki legutóbbi álmában a „herceg” továbbra sem volt hajlandó elárulni nevét, eléggé ellenszenvesen beszélt a lányhoz. Flegma volt, rideg és utálatos. Mindezek ellenére Vikit továbbra is érdekelte a fiú. Valami megmagyarázhatatlan dolgot látott a szemében, ami feltöltötte, és még a leggonoszabb mondata (amely szerint a lány egy senki) sem tudta elfeledtetni az érzéseit iránta.
A valóságban azonban továbbra is folytak az események, nem is akárhogyan. Viki iskolájába egy új diák érkezett, aki hátborzongatóan hasonlított az álombéli „herceghez”. Viki megrémült és kétségbeesett, amikor többször is összefutott a fiúval a folyosón. Mi történik? Ki ez a rejtélyes diák és miért kísért? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege cikázott Viki fejében minden egyes alkalommal. A rémület jogos volt, hiszen az álmában is csak nagyon sokára tudta szóra bírni és akkor is eléggé visszautasítónak tűnt a fiú. Elhatározta, hogy nem vesz róla tudomást, nem fog ránézni, ha találkoznának a iskola bármely területén. Ez azonban elég nehézkesnek bizonyult, mivel szinte minden nap elmentek egymás mellett, sőt még a zongora órájuk is egy időpontban volt. A történtek annyira megviselték a lányt, hogy az már belebetegedett, és egyre kevesebbet járt iskolába. A legrosszabbak a napokon át tartó rémálmok voltak.
Három hónapig mentek így a dolgok. Egyik reggel Viki elhatározta, hogy innentől kezdve megragad minden alkalmat, hogy szót váltson a „herceggel”. A következő találkozáskor biztos, hogy meg fogja szólítani. Nem félt a következményektől, mindenre fel volt készülve, hiszen már egyszer megálmodta azokat. Egyetlen embernek mondta el, hogy mire készül: a legjobb barátnőjének, Kittinek. Az előzményekről röviden beszélt, még így is fájdalmas volt felidézni őket.
- Mi rossz történhet?- tette fel magának Viki a kérdést. –Tisztában vagyok a következményekkel, azt is tudom, hogy valószínűleg fájni fog, akármit mond, de tudnom kell, hogy van-e köze az eddig elhangzottakhoz.
- Szerintem várj még egy kicsit. Hátha kapsz valami jelet vagy nem tudom. Figyeld meg a reakcióit, ha a közelében vagy.
- Már épp eleget vártam! Nem bírom elviselni ezt a semmit tevést! Tudom, mit csinálok, ne aggódj!
- Hát jó. Én szóltam…
Viki alig várta, hogy kicsengessenek, és mehessen a zongoraórára. Remélte, hogy előbb fog odaérni, mint a titokzatos diák, mert így lenne ideje felkészülni mindenre. Ahogy belépett az ajtón, ismerős dallam ütötte meg a fülét. Valaki az előadóteremben a kedvenc darabját játszotta a zongorán. Mivel még bőven volt ideje az órakezdésig, gondolta utánajár, a dolgoknak. Bekopogott, de nem kapott választ… Újra próbálkozott, de semmi reakció, ezért benyitott. Döbbenet ült az arcára, mikor meglátta ki ül a zongora mögött. Még levegőt is elfelejtett venni, így már-már elfojtott hangon szólalt meg, mikor az idegen észrevette.
- Bo…bocsánat…- Viki eszeveszett rohanásba kezdett, meg sem állt hazáig.
- Mit tegyek? Ha elmegyek az órára, biztos idiótának fog tartani, így még kevesebb esélyem lesz bármire is vele kapcsolatban… Ha itthon maradok, akkor tuti gyávának tart majd…
Az idő csak úgy rohant, de Viki még mindig nem állt készen arra, hogy visszamenjen a zeneiskolába. A szanaszét heverő kottákat rakosgatta össze, pár dallamot lejátszott a zongorán, hogy minél lassabban teljen az idő és ne kelljen elindulnia otthonról. Viki nem bírta tovább: összeszedte a maradék bátorságát és a kottáit, majd elindult otthonról. Útközben, hogy elterelje a gondolatait és kizárja a külvilágot, zenét hallgatott. Annyira belemerült a zenébe, hogy a következő sarkon belebotlott valakibe.
- Elnézést kérek, az én hibám volt…- magyarázkodott Viki, de ebben a pillanatban a szava elakadt, nem kapott levegőt… Azt hitte menten elájul, mert nem hitt a szemének: az ismeretlen ismerős pillantása ölni tudott volna. Igen, a zongora mögött ülő fiatalember, jobban mondva diák volt, akivel minden egyes nap összefutott az iskola folyosóján, és akit ma a zongoraórán szóra akart bírni.
- Hm…- ennyit mondott a fiú, és továbbállt.
Ha most valaki azt kérdezte volna tőle, hogy hány éves, valószínűleg nem tudott volna rá felelni. Ha az ember képes valakit a pillantásával megbénítani, akkor az most megtörtént: Viki nem bírt megmozdulni, csak állt és bámult abba az irányba, ahol a titokzatos idegen eltűnt.
- Viki! VIKI! – alig vette észre, hogy ott áll mellette a zongoratanára, nem éppen vidám arckifejezéssel. – Valami baj van? Úgy állsz ott, mint aki szellemet látott!
- Hogy? Tessék? Jaj, elnézést, egy kicsit elgondolkodtam… Máris megyek!- és már rohant is fel a lépcsőn, de a gondolatai valahol egész másutt jártak…
- Viki! Látom, hogy van valami baj, ma a szokottnál is szétszórtabb vagy… Ha így folytatod, kétszer is meg kell gondolnom, hogy kit küldök el, a következő zongoraversenyre. Nagyon tehetséges vagy, sokra vihetnéd ezen a pályán, ha egy kicsit is odafigyelnél arra, amit csinálsz.
- Bocsánat… Ígérem, a következő alkalommal jobban figyelek, és hiba nélkül fogom eljátszani a darabot…
- Na, jól van. Nos, mielőtt elmész, lenne itt még valami… Mint azt már te is tapasztalhattad, új diák érkezett iskolánkba. Ő is zongorázik, nagyon tehetséges fiatalemberről van szó. Nem tudtam másképp megoldani, sajnos a te óráiddal együtt tudtam elvállalni őt is.
- Ez mit jelent pontosan?
- Azt, hogy ezentúl nem csak veled foglalkozom ebben az időben, hanem vele is, azaz kettőtöket együtt tudlak csak tanítani, mivel a többi napokon már tele van az én órarendem más diákokkal. Remélem, ez nem fog téged befolyásolni semmiben.
- Hát… nekem nem gond, megoldható.
- Ennek örülök. Akkor a legközelebbi viszontlátásra! És ne felejts el gyakorolni!
- Rendben! Viszlát!
„Hát ez remek… azt hittem, csak egy alkalomról van szó… így azt hiszem, hallgatnom kell Kittire, és várok még azzal a beszélgetéssel. Különben is, még ki kell találnom valami hihető sztorit a ma történtek miatt…”
Aznap éjjel ismét a „hercegével” álmodott. Most nem volt lekezelő, se elutasító. Sőt! Az eddigiekhez képest kedvesebben beszélt a lányhoz. Viki gyanakodni kezdett, hogy ez mögött a kedvesség mögött valami hátsó szándék van, ezért gyorsan a lényegre tért és újra megpróbálta kideríteni, hogy hívják:
- Most, hogy így belejöttünk a beszélgetésbe, megtudhatnám a neved?
- Dávid…
- Nos… Dávid, elárulnád, mért voltál mindezidáig olyan ellenszenves és… hogy is mondjam… olyan utálatos? Miért nem válaszoltál soha, ha kérdeztelek?
- Mikor kérdeztél valaha is olyat, amire válaszolnom kellett volna?
- Hát például a nevedet sosem árultad el akárhányszor kérdeztem. Valljuk be, ez azért nem egy eget rengető kérdés…
- Maradjunk annyiban, hogy nyomós okom van rá.
- Megtudhatnám mi az az ok?
- Ezt nem mondhatom meg.
- Valami magyarázattal mégiscsak elő kell rukkolnod.
- Mit kell ezen magyarázni? – Dávid egyre indulatosabb lett- Nem vagy az anyám, hogy beszámoljak neked mindenről!
- Látod, erről beszéltem. Megint utálatos vagy.
- Mert egy senkinek nem vagyok hajlandó magyarázkodni!
Viki könnyes szemmel ébredt. Hónapok óta először. Úgy tűnik, kezdődik minden elölről. Rápillantott az órára: háromnegyed tíz! „Remek… Elaludtam…”- gyorsan felvette az első ruhát, ami a kezébe akadt, majd rohant az iskolába.
Amikor beért, épp kicsengettek az óráról, Kitti a megszokott helyükön már várta. Viki gyorsan elhadarta neki, mit álmodott az éjszaka, majd megkérdezte, történt-e valami az órán.
- Nem maradtál le semmiről. De mesélj már! Mi volt tegnap a zongora órán?
- Ja, hát azt mondta a tanár, hogy ha így folytatom, nem mehetek a következő versenyre.
- Aha.. De engem főként az érdekelne, beszéltél-e az új fiúval?
- Nem, mert nem volt ott.
- Akkor nem is találkoztatok?
- Nem… azaz… de igen…
- És?
- Hát, amikor bementem a nagyelőadóba, éppen zongorázott valaki…
- Csak nem?
- Nem voltam benne biztos, hogy ő az Valaki a kedvenc darabomat játszotta, én pedig kíváncsi voltam. Bementem és csak egy pillanatra láttam, de meggyőződésem, hogy ő ült a zongora mögött!
- És? Mondott valamit?
- Nem tudom… Nem is hagytam rá alkalmat. Elrohantam haza, nagyon megijedtem. Ne kérdezd, mitől, én magam sem tudom miért tettem…
- Te nem vagy normális. Tudod mekkora lehetőséget szalasztottál el?!
- Tudom, de mégis mit tehettem volna? Nem mehetek csak úgy oda, hogy „helló, Viki vagyok, és nagyon tetszik, ahogy játszol!”
- Szerintem meg pont ezt kellett volna tenned.
- Mondod te. Nem láttad, milyen szemekkel nézett rám fél órával később.
- Állj! Az előbb azt mondtad, hogy nem volt ott az órán, igaz? Akkor hol találkoztatok?
- Amikor jöttem vissza a suliba, a sarkon nekimentem. Először nem is vettem észre, csak miután feleszméltem, akkor láttam, hogy ő az.
- Nem hinném… Te sem örültél volna, ha
valaki neked megy csak úgy az utcán!
- De érzem, hogy nem leszek a szíve
csücske.
- Lazíts! Hagyd a fenébe! Hagyd, hogy
magától történjen minden!
- Majd megoldom… Most viszont rohanok!
Majd hívlak!
- Szia!
Aznap délután Vikinek nagyon furcsa
érzései támadtak. Ő maga se tudta megmondani, hogy mitől, egyszerűen csak volt
benne valami rossz érzés, és sehogy sem tudott tőle szabadulni. Az éjszaka sem
volt eseménytelen. Álmában Kittivel találkozott, aki meglehetősen furcsán
viselkedett: nem hallotta (vagy talán nem is akarta meghallani) Vikit, aki a
segítségét kérte. Egy későbbi álomképben pedig előtűnt egy pillanatra Dávid is,
de mielőtt bármi történhetett volna, megcsörrent a telefon és Viki máris a valóságban találta
magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése