3. fejezet

A Sors bizony furcsa dolgokra képes. Amíg az egyiket boldoggá teszi, a másiknak fájdalmat okoz. Két ember között úgy meg tudja bolygatni a szálakat, hogy azok az további  életükre hatással lehetnek. Csakis rajtuk múlik, hogyan bogozzák ki…

Viki és Kitti nem átlagos barátok, már-már testvéri szeretet, ami kettejük kapcsolatára mondható. Akármi történik, mindig mindenben számíthatnak a másikra, sohasem hagyták még cserben egymást, nem volt semmilyen titkuk a másik előtt, ha néha összekaptak valamin, másnap nevettek rajta, mintha mi sem történt volna. Ha akarnák, sem tudnák eltitkolni a gondjaikat, hiszen már egymás pillantásaiból tudják, ha baj van. Viki nem szeretett a gondjairól beszélni, inkább magába fordulva szenvedett napokig. Kitti volt életében az egyetlen ember, akinek bármit elmondhatott, anélkül, hogy kétségei támadtak volna a bizalmat illetően. Volt olyan dolog, amiről még Viki szülei sem tudtak, csak Kitti. Amikor megjelent az új diák az iskolában, történt valami, amiről álmodni sem mertek volna…

Az egyik délután Kitti összefutott az új diákkal. Sokat beszélgettek, nevetgéltek, amit az ember ilyenkor tenni szokott. Mivel Kitti tudta, hogy Vikinek fontos minden dolog, ami a fiúval kapcsolatos, megpróbált segíteni a lánynak A szokásos kérdések jöttek szóba: hogy érzi magát az új iskolában, sikerült-e beilleszkedni, esetleg barátokat szerezni. A legtöbb kérdésre igen volt a válasz. Nagyon közvetlen fiúnak tűnt, itt biztos nem lesz gond, ha esetleg arra kerül a sor, hogy Viki megszólítsa. Amint hazaért, Kitti fel is hívta Vikit, elmesélte a történteket. Másnap Viki nem ment iskolába, lebetegedett. Kitti ismét a fiúval ment haza. Egyre többet találkoztak, egyre szimpatikusabbak voltak egymásnak. Kitti nem olyannak látta a fiút, mint Viki.  Számára teljesen az ellenkezője annak, amiket Viki mesélt róla. Valami megmagyarázhatatlan érzés kavargott benne egy idő után, ha a fiú közelébe került. Kitti hagyta, hogy kiteljesedjen ez az érzés. Amikor Vikivel beszélt Mátéról,- így hívták a fiút-, inkább csak hallgatott, tudta, hogy nem szabad elmondania a lánynak az érzéseit. Vikit naivsága elvakította, nem gyanakodott semmire, nem vette észre a jeleket.

A két lány kapcsolata innentől kezdve megváltozott. Kitti már nem beszélt Vikivel órákig a telefonon, az iskolában sem várta a megszokott találkahelyükön. Ha épp nem volt semmi dolga, akkor kereste a lány társaságát, de egyébként nem hiányzott neki. Ha megbeszéltek egy találkozót, mindig talált kifogást, hogy lemondja, sőt, volt, hogy egyszerűen el sem ment. Viki csalódottságot érzett, Kitti pedig iszonyú nagy fájdalmat. Pontosan tudta mit tesz, ennek ellenére nem tudta fájdalom nélkül kezelni a helyzetet. Történt valami, aminek soha az életben nem szabadott volna bekövetkeznie… legalábbis nem ebben a formában. Kitti beleszeretett Mátéba. Ahogy napról napra egyre többet találkoztak, csak úgy észrevétlenül hatalmasodott el rajta ez az érzés. Többet tudott a fiúról, mint bárki más a környezetében. Nagyon jó viszonyt ápoltak, azonban egy nap Kitti úgy érezte számára ez több, mint barátság. Voltak olyan pillanatok, amikor Máté is úgy viselkedett, mintha ő is hasonlóan érezne Kitti iránt.

Kitti nem tudta mi tévő legyen, azonban egy dologban biztos volt: semmiképp sem szabad beszélnie erről a helyzetről Vikinek. Továbbra is úgy kell viselkednie, mint eddig. A szerelem nem tart örökké és nem ér annyit, hogy egy évek óta tartó barátságot tönkretegyen. Fájdalmas idők következtek Kitti számára, de kívülről senki nem sejtett semmit. Napközben rengeteget beszélgettek Vikivel Mátéról, esténként azonban Kittiből előtörtek az érzelmek, a naplójába oldalakon keresztül ezekről az elfojtott érzelmekről írt, volt olyan este, amikor álomba sírta magát. Másnap mindezeknek semmi nyomát sem lehetett látni. Mivel Kitti nem volt az a lelkizős fajta, így senkinek nem beszélt az érzéseiről, még Vikinek sem mondott semmit… Hogy is mondott volna bármit? Hisz a lány fülig szerelmes volt Mátéba, és ez a helyzet nagyon rosszul venné ki magát, ha kiderülne. Nem tudni, ki viselné rosszabbul, de egy biztos, a barátságuk örökre megváltozna.

Hónapok teltek el úgy, hogy Viki nem sejtett semmit. Egyre többször emlegette, hogy nem érdekli már Máté, képes túllépni rajta. Kitti ismerte már eléggé a lányt, hogy ne higgyen neki, azonban úgy érezte, eljött az idő, hogy bevalljon mindent. Vagy ha nem is mindent,egy részét valahogy közli vele.

- Ez nem ilyen egyszerű… Nem jó dolog… Sokaknak ártanák vele, ha ez kitudódik.

- Ugyan már, szeretni a legjobb dolog az életben.

- De ez most más… meg mi van, ha rossz, akit szeretek?

- Neked kell szeretni, nem másoknak…

- Hát jó… De ez így akkor sem jó…

- Van egy konkrét személy kilátásban? Igen vagy nem?

- Igen.

- Na de hisz ez szuper. Drukkolok neked!

- Ne tedd! A vesztembe rohanok vele, minden egyes alkalommal, akárhányszor találkozom vele.

- Miért? Ő tudja?

- Mi?? Dehogyis… vagyis… lehetséges…

- Na, most akkor melyik?

- Szerintem tudja, nagyon is.

- Akkor mi itt a probléma? Tetszik neked, te is neki, már csak az kell, hogy egymással is tudassátok és minden szuper lesz. Ne legyél ennyire nyuszi, menj és mond el neki, mit érzel. Jó ezt pont én mondom, aki sose merne ilyet tenni, de ha tudnám, hogy a másik is ugyanazt érzi amit én, biztos, hogy a tudtára adnám valamivel.

- De ezzel sokaknak ártanék... Olyanoknak, akik nagyon közel állnak hozzám. De ez így van megírva. Kibírom, hisz volt-e már olyan dolog, az életemben, amit nem éltem túl? Nem, mivel itt vagyok és veled beszélgetek. Ez is megoldódik, mint minden egyéb.

- Na állj! Ezt most azonnal fejezd be! Most szépen elmondod ki az és miért akarsz te mindenkinek ártani. Ha végeztél elmondom a véleményem, vagy igazat adok, vagy nem. Ez attól függ, mit mondasz. Kezdheted! Most!

- Jó rendben, de ha elmondtam, utána elmegyek, majd este meghallgatom a véleményed, sietnem kell haza. Szóval, az egész körülbelül három hónappal ezelőtt kezdődött. Akkoriban sokat hiányoztál a suliból, így nem sejthettél semmit. Infókat próbáltam neked szerezni Mátéról, minden alkalmat megragadtam, hogy beszéljek vele. Volt, hogy iskola után beültünk egy kávézóba és órákig beszélgettünk erről-arról. Ezek a találkozások idővel egyre sűrűbbé váltak. Minden egyes alkalommal hazakísért, így még többet volt alkalmunk beszélgetni. Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy iszonyatosan zavarban vagyok, ha elejt egy-egy bókot, vagy annak látszó mondatot. Nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert melyik lány nem örül egy dicséretnek a hajáról, vagy a szemeiről. De amikor ezek is megsűrűsödtek, én is egyre kellemetlenebbül kezdtem érezni magam, ha kettesben sétáltunk. Áldom az eget, hogy hamar meggyógyultál és csatlakoztál a társaságunkhoz. Azonban örülni mégsem örültem annyira, mert így nem tudtam vele kezdeni semmit, mert téged viszont került. Erre a mai napig nem jövök ré, hogy miért van. Bevallom kezdett idegesíteni a jelenléted, hogy miattad nem tudunk találkozni, így kerültelek egy időben. Ekkor tudatosult bennem, hogy mi is ez az egész: részemről a Mátéval való kapcsolatom, több, mint egy szimpla barátság. Arról halvány lila sejtésem sincs, hogy Ő mit érez, de szerintem nála is van valami érzelem irántam, csak nem vallja be, ahogy én sem fogom… Hát röviden ennyi…

Viki arcán először a döbbenet, majd a csodálkozás arcvonásai jelentek meg. Szóhoz sem jutott, ennyit bírt kinyögni:

- Azt hiszem ehhez nekem idő kell, hogy feldolgozzam… Most mennem kell, majd beszélünk. Szia!