Egy hónap telt el a beszélgetésük óta,
Kitti hiába hívta telefonon Vikit, a lány nem jelentkezett. A suliból is több napra kimaradt, senki nem
hallott felőle. Kitti kezdett aggódni, hogy valami történhetett, úgy gondolta,
hogy elmegy a lányhoz és beszél vele. A kapu előtt azonban meggondolta magát.
Kétes érzések kerítették hatalmukba. Úgy érezte, ő nem tehet semmit erről az
egészről, nem hibás, nincs oka bocsánatot kérni. Másrészről viszont egy több éves barátságról
van szó, és nem lehet csak úgy eltörölni a sok közös emléket. Azzal is
tisztában volt, hogy Viki természetéből adódóan magába fojtja a bánatát, és nem
lesz hajlandó senkivel beszélni és saját magát fogja okolni a történtekért,
aminek nem biztos, hogy pozitív kimenetele lesz. Csak állt a ház előtt és nem
tudta eldönteni becsengessen, vagy hagyja az egészet. Már épp csengetett volna,
amikor megcsörrent a telefonja. Máté volt.
- Hát nem tudom, nem hiszem, hogy most
alkalmas lenne.
- Már megint azt az idiótát babusgatod?
Mit törődsz vele? Egy hónapja feléd se néz.
- Hát épp ez az. Ő nem ilyen. Sosem csinált még ilyet. Aggódom…
- Mert? Tudod egyáltalán mi baja? Egy
nappal később beszélsz vele, nem dől össze a világ.
- Nem tudom Máté. Ez tényleg nem
normális dolog. Suliiba se jött…
- Hát nekem mindegy, szerintem csak túlaggódod,
nem vagy az anyja, hogy ápold. Majd lenyugszik. Most épp ráérek, szóval döntsd
el, mi legyen, mert kitalálok magamnak más programot.
- Mit? Durmolsz egész délután?-
mosolyodott el Kitti.
- Ja
- Figyelj beszélek vele, aztán majd
hívlak. Vagyis inkább te hívj ha észhez tértél.
- Hát jó.
- Akkor holnap beszélünk!- nevetett
Kitti - Szia!
- Szia!
Viki anyukája nyitott neki ajtót.
- Szia! Viki itthon van?
- Szia! Igen, de azt mondta nem akar
senkivel beszélni, még nekem se mondja el mi baja.
- Azt hiszem én sejtem. Bemehetek?
- Gyere.
- Szia Viki! Hogy vagy?
- Rosszul…
-
Beteg vagy?
- Nem.
- Akkor mért nem jöttél suliba?
- Mert nem éreztem jól magam, de holnap
már megyek…
- Ja értem. Figyelj…
- Ne! Ezt most nem akarom hallani… -
csattant fel Viki
- Azt se tudod mit akarok…
- De… Vele…Róla akarsz beszélni… Sejtem
mit, de nem akarom tudni…
- Ugyan már…nagyon rosszul sejted
szerintem – Kitti megpróbált barátibb hangon beszélni a lánnyal, bár nagyon
dühös volt Viki viselkedése miatt.
- Azt ne mondd, hogy nem vagytok
együtt, mert nem hiszem el…
- Pedig ez van… nem tud semmiről… azt
nem mondom, hogy nem sejt semmit, de konkrétat nem mondtam neki.
- Aha.
- Figyelj, tudom, hogy most nem fog tetszeni amit mondok, de nem
értelek. Mit vagy kiborulva? Az isten áldjon meg, nem lehetsz szerelmes egy
olyan emberbe akit nem is ismersz! Max csak vonzódsz hozzá. A kettő nem
ugyanaz.
- De te persze lehetsz… - mondta Viki
felháborodottan.
- Na állj! Mondtam én neked egy szóval
is ilyesmit? Tudtommal nem! Tisztában vagy vele hogy mit csinálsz?
- De azt mondtad…
- Mit? Hogy igen, bennem is megmozdult
valami, de ez nem egyenlő a szerelemmel. Nem vagy tisztában a fogalmakkal úgy
látom.
- De igen! Csak… áá mindegy…
- Nem, nem mindegy! Ez, amit most
csinálsz egy tizennégy éves kislány hisztije, akinek fogalma nincs a
szerelemről. Nem így kell kezelni a helyzetet.
- Jó.
- Ne józzál!
- Mért akkor mit csináljak?
- Kicsit gondolkozz el, és nézz
magadba. Így soha az életbe nem leszel előrébb, ha hagyod, hogy megőröljön
minden kis gond ami az utadba áll.
- Ez nem kis gond… lehet hogy neked az,
nekem nem…
- Csak nézőpont kérdése… tudod én mit
látok? Hogy azt hiszed neked a legrosszabb, pedig nagyon tévedsz, hidd el nekem
sem volt olyan könnyű, amikor feleszméltem a helyzetből, pedig akkor te még
semmit nem sejtettél az egészből. Tudod mennyit filoztam, hogyan mondjam el
neked? Tudtam, hogy túl fogod dramatizálni, és nem fogod értelmesen kezelni a
helyzetet, de valahol reménykedtem, hogy most az egyszer tévedni fogok. Hát nem
így lett.
- Akkor beszéljük meg…
- Nem. Ezen nincs mit megbeszélni.
- Mert?
- Gondolkozz el és ha rájöttél akkor
szólj.
- De…ne csináld már…mond el mi van most
mert ez bánt a legjobban, hogy semmit nem mondasz erről…
- Mit? Mit mondjak? Nincs miről
beszélnünk…te képzelsz be tök hülyeségeket saját magadnak…. Komolyan mondom
néha azt érzem nem vagy eszednél….elmondtam valamit és te egyből elrohantál,
pedig semmi okot nem adtam rá… Gondolkodtam...
- és?
- Majd az idő eldönti…ha nem, akkor
majd én elintézem…
- Hogyan?
- Elintézem, hogy megutáljon…
- Ne! Kérlek! Ezzel senkinek nem teszel
jót!
- De…neked igen, nem kell nézned, ahogy
mi ökörködünk, nem kell azzal a tudattal élned, hogy találkozunk suli után…
- Ezzel csak azt éred el, hogy még
ennél is jobban utáljam magam...Én ezzel nem leszek előrébb….sőt...annyira
utálom magam az egész miatt…legszívesebben eltűnnék vagy nem tudom…
- Nem kell… majd az idő megoldja…
- De ne tedd meg kérlek! Túl leszek
rajta hidd el! Ahogy a legutóbbi depimet
is túléltem, ezt is túl fogom, csak idő kell! Könyörgök, ne csinálj semmit!
Vagyis nem…pont az hogy nyugodtan foglalkozz vele, nem fog érdekelni, komolyan
mondom! Csak ne tegyél semmi olyat, amivel magadat is megbántod!
- Majd meglátjuk…most mennem
kell…holnap találkozunk… Szia! – Kitti gombóccal a torkában lépett ki az ajtón,
ahogy beült a kocsiba zokogásba tört ki és minden porcikájával a pokolba
kívánta Vikit…Bármennyire is szerette, nem tudta elviselni, hogy néha ilyen
gyerekesen viselkedik, a hangulatingadozásairól nem is beszélve. Max hangerőre
tette kedvenc zenéit, és nem törődve a sebességkorlátozással elindult Mátéhoz.
- Neked is szia… elárulnád ez mi volt?-
kérdezte Máté döbbenten. – Te ittál?
- Nem…csak… - Kitti nem tudott
megszólalni annyira tomboltak benne az érzelmek.
- Csak mi? Akkor füveztél?
- Hagyjuk…
- Hát valami magyarázatot hadd kérjek már
a hisztiért…
- Nem érted igaz?
- Hát ne is haragudj, szinte még fel sem
ébredtem, erre te idejössz, lesmárolsz, majd elkezdesz sírni…
- Komolyan azon vagy kiakadva hogy sírok?
– nézett kérdőn Mátéra.
- Én kérdeztem előbb…
- Szeretlek… - Kitti torkában ismét
megjelentek a gombócok.
- Aha… és ezt nem lehetett volna normális
körülmények között közölni velem, gratulálok.
- Te tényleg ekkora bunkó vagy, vagy csak
játszod az eszed?- Kitti hangján a csalódottságot és a dühöt egyaránt lehetett hallani.
– Tudod mit, nem érdekel… hogy lehettem ekkora idióta, hogy reménykedtem
bármiben is…
- Nyugi már, vegyél két nagy levegőt és
ülj már le! Addig én átöltözöm meg elintézek egy telefont.
- Jó.
Pár perccel később Máté indulásra készen
ült le a lány mellé.
- Na, figyelj, úgy volt, hogy ma este
partizunk a srácokkal, de ahogy téged elnézlek , nem tudnám magam jól érezni.
- Menj csak el nyugodtan.
- Aha és egész este várjam a hívást, hogy
diliházba kerültél, hát inkább itt ülök és várok.
- Mire?
- Arra hogy mikor leszel olyan állapotba,
hogy megmagyarázd az előbbi alakításod.
- Ha majd azt látom rajtad, hogy komolyan
veszed, amit mondok.
- Most is épp azt teszem. Különben már
elhúztam volna a csíkot. – mosolyodott el Máté.
- Már elmondtam… szeretlek… szerintem
ebbe minden benne van. – Kitti szemei ismét könnybe lábadtak.
- Aha…
- Ennyi?
- Mért mit vártál?
- Nem tudom…
- Akkor meg ne hisztizz… - Máté hosszan
Kitti szemébe nézett. – Nos?
- Hát… beszéltem Vikivel…
- Aha értem. Ő mondta, hogy gyere ide és
támadj le, majd kezd el bőgni mint egy idióta.
- Nem. Igazából már réges rég meg kellett
volna tennem, hogy elmondom, de még magamnak se mertem bevallani. Féltem…
- Mitől?
- Hát hogy mi lesz, ha elmondom bárkinek,
de főleg attól, hogy te hogy fogsz reagálni. Annyiszor lejátszottam az
agyamban…
- És? Fogadok nem erre számítottál…
- Hát őszintén… de… - Kitti arcán most
először jelent meg az őszinte mosoly, amióta belépett az ajtón.
- Na így már sokkal jobb. Végre
mosolyogsz- Máté megfogta Kitti kezét. – Nem tudom mit mondott neked Viki, nem
is akarom tudni, de örülök, hogy így kihozott a sodrodból. Legalább megúsztam
egy nyálas szerelmi monológot.
- Ezt most én nem értem…
- Jajj, ne már! Szerinted tényleg csak
azért maradtam itthon, mert kinézem belőled, hogy bedilizel egy
visszautasítástól? Annál te sokkal erősebb vagy, bár az előző öt perc nem erről
tanúskodik, de sírba viszem a titkunkat – nevetett fel Máté. – Nézd, én
valójában nem vagyok egy Rómeó, aki hülye szerelmi monológokkal traktálja a
barátnőjét. Lehet hogy ezt látja mindenki, de óriásit tévednek. Tudom, hogy a legtöbb
lány álompasinak tart, volt idő, amikor nagyon is éltem ezzel, de belefáradtam.
Az elején izgalmas volt, de egy idő után kezdtem tényleg csak szórakozni
mindenkivel, aki az utamba került. Egy buliban találkoztam valakivel, bókoltam
neki, hoztam a formám, hogy úgy mondjam, de ő csak kinevetett. Nem hatottam rá.
Azt éreztem, hogy miatta képes lennék megváltozni, de nem érdekeltem. Azóta se
láttam, de megváltoztam. Talán azért, mert reménykedem még mindig, de az is
lehet, hogy simán kinőttem belőle. Nem tudom. Néha tényleg megtenném, mert
annyi idióta lány van ezen a Földön, aki megérdemelné, és akkor végre kilépne
az álomvilágból. De te olyan más vagy. Amikor veled vagyok sokkal jobb minden.
Nyugi nem fogok ömlengeni, de ez tényleg így van. Látom, hogy van értelme
normális emberként viselkedni.
Kitti szemei ismét könnybe lábadtak:
- Máté… én… én… nem is tudom, mit
mondjak… amióta az eszemet tudom, sosem mondtak nekem ennyire szépet. Köszönöm!
- Hát nincs mit… de azért, ha lehet, ezt
inkább ne beszéld meg senkivel…
- Nyugi, az egód biztonságban van-
kacsintott a lány és egy puszit nyomott a fiú arcára.
A két fiatal innentől kezdve
már teljesen őszintén és felszabadultan beszélgetett az érzéseiről. Gyakrabban
találkoztak, iskolába is együtt mentek, nem törődve a társaik véleményével.
