1. fejezet

Távol mindentől, az emberektől, a város szélén egy egészen apró ház tengerkékre festett szobájában Viki a baldachinos ágyán éppen valami romantikus regényt olvasott. Már régen jól ismerte a történetet, de sosem unta meg. Mindig újabb és újabb szépségeket fedezett fel benne.  Talán a főszereplő jellemvonásai voltak megunhatatlanok a számára, mert az olyannyira hasonlított hozzá. Vagy a hősszerelmesé, aki szintén közel járt álmai hercegéhez. Ebben az esetben az álom szót szó szerint kell érteni: már hónapok óta egyetlen álma volt a lánynak, amitől nem tudott szabadulni. Na, nem mintha nagyon akart volna, hiszen egyedül az álomvilágban érezte boldognak magát. A valóságban nagyon keserves volt az élete. Kirekesztett volt, semmiben sem sikeres,  legalábbis ő így érezte. Rengeteget sírt éppen  emiatt, volt, hogy napokon keresztül gubbasztott a szobájában és egyetlen kérdés járt a fejében: „Miért?”

Ám egy nap, amikor leszállt az este, és elaludt, találkozott valakivel. Álmában olyan helyen járt, ahol azelőtt még sohasem. A rét túloldalán látott valakit, nem tudta miért, de érezte, hogy oda kell mennie. A rét sivár volt, a megjelent, ismeretlen fiú körül viszont sütött a nap, ahova csak lépett, virágok ezrei nőttek ki a földből. Viki követte a fiút, és próbálta megszólítani, de az ügyet sem vetett rá. Nem fordult meg, úgy tűnt nem veszi észre, hogy valaki követi, egyre csak távolodtak egymástól. Mire a lány utolérte volna a fiút, felébredt. A nap meleg sugarai megérintették Viki arcát, ez zavarta meg álmát.

Ébredés után azonnal kezébe vette a könyvet, és ahhoz a részhez lapozott, ahol a két szerelmes először találkozik egymással. Nem hitt a szemének: teljesen ugyanaz a helyszín, szinte hasonló találkozás. Amikor már egy hete folyamatosan ugyanazt álmodta, gyanakodni kezdett: azt gondolta, hogy biztos a könyv tehet róla, így pár napig nem is olvasta, inkább keresett valami más elfoglaltságot: tanult, zenét hallgatott, krimit olvasott, zongorázott. De ez idő alatt is feltűnt az álmában a fiú, és hiába szerette volna megszólítani, sosem érte el, és nem tudott olyan hangosan beszélni hozzá, hogy az meghallja őt. Viki nem bírta tovább, és már az álmaiban sem tudott hinni. Kezdte feladni a reményt, az életkedve is elment, hiszen egyetlen boldogsága is ellene fordult. Sokat gondolkozott vajon mi lehet az oka, hogy ennyire érdekli a fiú? Vajon miért pont ő jelent meg az álmában? A legutóbb furcsa ridegséget érzett körülötte, azonban ez nem hogy taszította volna, inkább vonzotta a lányt. Minden egyes éjszaka egyre közelebb kerültek egymáshoz, de még mindig nem elég közel ahhoz, hogy Viki hangjára felfigyeljen a fiú. Annyira izgatott lett ettől az egésztől, hogy terveket szőtt, bár tudta, hogy ezeket nem lehet álmunkban megvalósítani, hisz a tudatalattinkat nem tudjuk irányítani.

A következő éjjel alighogy lehunyta a szemét, máris ugyanazon a réten találta magát. De ez most más volt, mint amit eddig megszokott. Nem volt napsütés, nem látott senkit. Csak állt a rét közepén és várt. Elindult abba az irányba, ahol a fiú szokott megjelenni, de egy lépést sem tudott tenni. Valami az útjába állt. Ismerős tárgyra lett figyelmes a földön, de nem látta tisztán, hiszen sötét volt. Lehajolt, hogy közelebbről is megnézze: egy porosodó könyv volt, melyet már régóta nem nyitottak ki. Hiába fújta le róla a port, nem tudta elolvasni a címét. Nem is foglalkozott vele, hiszen igazából más érdekelte. Azonban mielőtt bármit is tehetett volna, megszólalt a vekker és felébredt. Egész álló nap az álmát próbálta megfejteni, de nem jutott semmire. Az iskolában sem volt képes másra koncentrálni, csakis erre. A dilemma mellé párosult a hiányérzet is. Újabb napok teltek el eseménytelenül. A rossz érzéseit azzal próbálta elnyomni, hogy órákon át ült a zongora előtt és folyamatosan egyetlen darabot játszott, ettől nyugodtabb lett, és tisztábban tudott gondolkodni. Már nem volt ideges esténként, ha lefeküdt, könnyebb volt álomba merülnie is. Ezektől az álmoktól kiegyensúlyozottabbnak érezte magát, kezdett visszatérni az életereje is. Sokkal boldogabb volt, egyre többet mosolygott, az estékbe nyúló sírások is kezdtek abbamaradni, de még mindig volt valami, amitől nem tudott szabadulni: hiányzott az a bizonyos álom, amelyben meglátta a rejtélyes fiút.
„Talán ha még többet gondolok rá, sikerülhet odaálmodnom magam”- gondolta Viki, és minden este úgy aludt el, hogy elképzelte, mit csinálna, ha ezúttal nem ő, hanem a fiú szólítaná meg. Nos, úgy tűnik, Viki tudatalattijához fűzött imái istenükre találtak, ugyanis aznap éjjel ismét ama bizonyos helyen találta magát, ahol először megpillantotta a fiút. Ismét megjelent, és Viki igyekezett a leggyorsabb lépteit felvenni, hogy végre megérinthesse. Egyre közelebb és közelebb került hozzá, félt, hogy megint idő előtt felébred, de ezúttal sikerrel járt. Megérintette a fiú vállát, aki először nem is figyelt fel rá, ezért Viki megszólította:

- Ki vagy és….- Viki hangja elcsuklott, miután a fiú megfordult és belenézett a szemébe. Csillogó kék szempár nézett le rá, melyben megcsillanni látszódtak a tenger hullámai. Vikit az első pillanattól kezdve megérintették ezek a hullámok, már-már ott érezte magát a tengerparton, a túlparton a szempár tulajdonosával. Azonban nem ez volt az egyetlen, ami megfogta a lányt. A szempárban volt valami fájdalom és komolyság is, ami nyomasztónak tűnhet más ember számára, de Vikinek ez nem volt meglepő. Sőt, úgy érezte, hogy talán ez volt az a bizonyos ridegség, ami úgy vonzotta hozzá. A vonzalom pedig egyre erősödött. Nem tudott, sőt, nem is akart tőle szabadulni. 
    Az álombéli fiú nem tudta mire vélni, hogy a lány miért bámulja folyamatosan.  Az első pillanattól kezdve rosszul érezte magát Viki mellett. Csak úgy sugárzott belőle az ellenszenv, csak úgy taszította magától a a lányt.

- Hagyj békén!- förmedt rá Vikire, aki nem értette miért bánnak vele ilyen gorombán.

- De hát miért? Mi rosszat tettem?

- Menj el és többet ne gyere utánam!

- Legalább a nevedet áruld el! Kérlek!- alighogy ezt kimondta, Viki újra ébren találta magát.